GARUDA, A TOLLASOK KIRÁLYA

 Összegyűjtöttem pár leírást erről a mitológiai madárról. Ténykedésem apropója a találkozás a "mesteremmel", aki szóba hozta nekem a témát. Jó tanítványként azonnal kiszíneztem "rajzfüzetemben" az üresen hagyott képet. Tovább adom nektek és kedvetek szerint ti is rajzoljátok meg és színezzétek ki a saját madaratokat.
Az írásokban jelen lévő "idegen" szavak magyarázatát lásd a lap alján!   Csilla

------------------------------------------------------------------


  Ahogy a nyugodt szárnycsapásaival a levegőt szeli, már magában fenséges látvány időtlen idők óta. Igen, a levegő szárnyas ura a legtöbb nép mitológiájában. Van ahol az emberiség jótevője – India, Irán, ahol jelentős szerepet játszik egyes legendákban -, s van ahol félelmetes ellenség – a buddhista mitológiában egy démon; az indonéz mitológiában emberevő szörnyeteg; a hindu regékben az élet madara, a tudás hordozója, de egyszerre teremtő és pusztító is.

  A Garuda madár hatalmas ellensége a nágáknak és a kígyóknak. Még a sárkányok is félnek tőle. A keleti sárkányra például képes úgy ráijeszteni, hogy az feljöjjön a tó mélyéről, és esőt hozzon.

  Az egyik fontos történet, a szóma elrablásáról szól – az indek és az irániak mitológiájában – melyben jelentős szerepet játszik e madár, a ’’Szent Madár”, a ’’Tollasok Királya’’.      
     

 Származása

India a csodás madarak őshazája, a hatalmas természet hit, a mitikus történetek és csodák jutnak róla eszünkbe. Ez az ország az egyik legidősebb civilizációk közé tartozik, így igazán meglepő, hogy a Garudáról szóló tudósítások e civilizációknál is ősibb múltba tekintenek vissza. Igen, sokan azt hiszik, hogy a Garuda Indiából származik – ám ez tévedés. Bizony még régebbről maradtak fent legendák, az indek jóvoltából – akik az indiaiak megjelenése előtt éltek ezen a földön. Ebből az ősrégi korból maradtak fenn hagyományok, a ’’Tollasok Királyáról’’ – ahogy ők leírták a madarat. Ebben az időben még két nagy indoeurópai csoport – az ind és az iráni – egységet alkotott és bizony az irániak legrégibb irodalmi emléke – az Aveszta – is regél a varázslatos égi harcosról.
 

A ’’Tollasok Királya’’

  Világrajövetele óta már sok nevet viselt – Indiában régebben Sjénának nevezték, Iránban pedig a Szaéna vagy Szímurgh neveket kapta.
  Kutatók megpróbálták bizonyítani, hogy a Garuda madár valamilyen nagytestű madár – sas vagy sólyom – lehetett. Csakhogy az idők során egyre mitikusabb leírások kerültek elő a madárról – a valóságos, valamiféle ragadozó madár leírása helyett
  Megjelenése egy ember és egy madár keveredését idézi. Ragyogó vörös szárnyai és emberi karjai is vannak. Feje emberi, ám szája csőr. Aranyszínű teste megint csak emberéhez hasonló, ám lábai karmos madárlábban végződnek.

  Mindez lehet a sámáni hagyaték – a vonások keveredése egy madárjelmezt viselő törzsi varázslóra emlékeztet. Ám a külsőnek a mítoszokban nagy jelentősége nincsen, hisz a madár hatalmas varázserejének köszönhetően bármikor meg tudja változtatni az alakját – ez a leírásban, vagy képi ábrázolásban eltéréseket okoz.

  Madárnak tartják a legendák, ám ember módjára tud beszélni – ereje viszont jóval emberfelettibb. Elbír egy egész elefántot, sőt! Hegyeket renget meg! Ez a hatalmas erő néhány legendában önkéntelen is megmutatkozik. Például amikor az indiai mitológiában az óriási, szent fákra száll, súlya alatt meghajlanak a fatörzsek, ezer ág szakad le róluk, a többi, közönséges madár fészke pedig záporként hullik a földre.

  A szóma

  A szóma, egy szentnek tekintett növény – de így hívták a belőle készült italt is, és ennek az italnak az ünneplését, ceremóniáját. Igazából pontosan nem lehet tudni, hogy melyik növényről van szó, hisz hatalmas és meglehetően eltérő földrajzi területeket laktak ezek a népek, így a szent növény más-más vidéken és más-más korszakban más volt. Ráadásul az ősi szöveg több növényre is utal – szóba jöhet a kutyatej, a beléndek, a kender és még sok más. Viszont nagyon úgy tűnik, hogy a szóma gomba is lehetett – legvalószínűbben galóca.

  Bármely növény is volt igazából a szent, a nedve egy ital alapanyaga lett, melynek neve szóma.

A növényt első lépésként gondosan leszűrték, azután egy edényben más-más adalékanyagokkal – vízzel, árpaszemekkel, teljesen megsavanyodott tejjel – elkeverték, s erjedni hagyták. Az így nyert italok alapanyagoktól függetlenül rendelkeztek egy közös tulajdonsággal: részegítő hatásuk volt. A szóma okozta bódulat hozta létre e módosult tudatállapotot, melyben az ősi indek papjai kapcsolatba tudtak kerülni az istenekkel – a valóságtól, a testüktől elszakadva.

  Mivel a szóma szertartás erős hasonlóságot mutatott a sámánok szertartásaival, nem kizárt a felvetés, hogy ilyen messzire visszanyúló hagyománnyal van dolgunk, ami a kidolgozott indiai és iráni vallásoknál is régebbre, a samanizmus korába mutat vissza.

  Szintén ősi elképzelés az is, hogy a szóma valamikor nem volt az emberek birtokába. Kizárólag csak az istenek ihatták, s ez tette őket halhatatlanná. Így ítélték meg az értékességét, a papok ehhez mérten locsolták a tűzbe az isteneknek szóló áldozat során. Nyilván, hogy amikor ez a becses ital még nem volt az emberek kezében, vágytak rá. Ám a földiek ereje kevéske volt az istenekével szemben. Ám volt egy segítőjük – a Garuda madár, a tollasok királya, az ég ura, a madár, aki a teremtésben minden más madárnál előbb született meg.

A szóma elrablása

  Minden erejére szükség volt a madarak királyának, mikor úgy döntött, hogy a becses növényhez juttatja az embereket. A szóma minden világtól távol, a megközelíthetetlen Méru hegyen termett. Az istenek rendesen gondoskodtak róla, hogy a halandók hozzá ne jussanak. Ám nem maradt sokáig előttük titokban, hogy mit tervez Garuda, így a szent növény védelmére megbízták Indrát – a mennydörgés urát. Indra seregei fegyvert ragadtak, aranyozott páncélba öltöztek és szoros kört formáltak a szóma köré.

  A küzdelem a Garuda madár égzengető rikoltásával kezdődött, mely minden lény szívét félelemmel töltötte el. Azután a magasból alábukó égi király csőrével és karmaival osztotta a halált ellenségeire. Az irtózatos nagyságú, s erejű támadásokat még az istenek sem tudták visszaverni – nem voltak képesek huzamosabb ideig ellenállni. Véres sebhelyekkel borítottan kénytelenek voltak hátrébb húzódni, felbontva így a védelmező kört – megnyitva a szómához vezető utat.

  A történet jelentőségét csak akkor tudjuk teljes mélységében felmérni, ha visszaidézzük, hogy a szóma fogyasztásából eredő eksztázis volt az istenekkel való kapcsolatba lépés eszköze. Aki belekóstolt, megvilágosodottá válhatott, megtalálhatta az isteneket. A szóma okozta bódulatot a felvirágzással és fénnyel tekintettek egyenértékűnek. Így nem is vették egy kalap alá az alkohollal, vagy egyéb hétköznapi bódító hatású szerek okozta megrészegüléssel, amit gyűlöletes dolognak tartottak, és a hazugság démonához vezető útnak.

Más történetek

  Bizony számos más nagy szerepben is feltűnik az indiai mitológiában. Ő az, aki a szent életű elhunyt bölcseket a túlvilágra szállatja, máskor a tiszteletreméltó jógiknak – vagy akár a nagy Visnu istennel – szolgál hátas állataként. időnként bölcsek tanítójaként, vagy jövendőmondóként szerepel, ám az ősi ellenségeivel, a kígyókkal is harcol.

  Azonban kétség sem fér hozzá, hogy a Garuda mitológia leglényegesebb története a szóma elrablása. Ugyanis a madár király ajándéka olyan dolgot szimbolizál, ami az indiaiak többségének ma is világnézete alapját szolgáltatja: a halhatatlan lélek akár testtől független örökkévaló létét. A Garuda olyan eszközt adott az emberek kezébe, mely segítségével ki tudtak lépni a külvilágból, s átjuthatnak a megtalálhatatlan istenségekbe, és ami maga a halhatatlanság jelképe, forrása.

Forrás:     
http://afantasyfoldje.qwqw.hu/?modul=oldaltartalom=1154818

VÖRÖS GARUDA - KHYUNG MAR

Vörös Garuda a tűz elem egyik fő képviselője a bön és a nyingma hagyományban. A nága kígyószellemek örök ellensége. Egy sötétvörös színű THROM szótagból születik. Teste vörös és lángoló, ragadozó madár fején (sas vagy sólyom)  két meteoritvas szarv nyúlik az ég felé. Ez a létezés relatív és abszolút szintjeinek kettősségét mégis benne rejlő egységét mutatja. Feje tetején kívánságteljesítő drágakő lángol két szarva között. Három szeme három létszférát pásztáz. Meteorvas csőrében és két oldalra kiemelt Tardzsani fenyegető mudrában tartott kezében rögzítve tart egy szivárványkígyót (a szellemek nyolc osztályának szimbóluma melyeket ural) Alsó testfele madárkarmokban végződik és 12 kígyón tapos (függőségből való keletkezés 12 láncszeme) két hatalmas vadzsra szárnya szélesen kiterjesztve (együttérzés és bölcsesség) Testén bodhiszattva ékszereket hord. Lángoló haja szemöldöke szájszeglete démon leigázó hatalmának szimbólumai. Körülötte a legmagasabb bölcsesség lángoló erőtere lobog.

Forrás:  http://hooroszlan.hupont.hu/23/voros-garuda#ixzz2PUi4DhRJ

Garuda röpte

Garuda egy hatalmas tojásból született, amely ragyogóbb volt, mint ezer nap. Nőtt, növekedett, s amikor egyre inkább megtapasztalta hatalmas erejét, elfogta a félelem, s azért könyörgött az istenekhez, hogy csökkentsék le a benne szunnyadó potenciált…

Egy napon azonban Garuda édesanyját, Vinatát, egy kígyó rabul ejtette, és Patalába a kígyók földalatti városába hurcolta. Itt bevallotta neki, hogy nem akarja rabságban tartani és ha Garuda hoz neki az égi hegy csúcsán őrzött amritából, az örök élet elixírjéből, szabadon engedi. Garudának a küldetés során három halálos akadállyal kellett megküzdeni.

Az első a tűz gyűrű volt. Garuda néhányat kortyolt egy folyó vizéből, s mielőtt átrepült volna a tűzkarikán, kioltotta azt, s könnyedén átrepült rajta.

A második akadály egy olyan ajtó volt, amelynek keretében egy éles szögekkel kovácsolt vaskerék forgott. Misztikus erejét felhasználva nagyon kicsinnyé vált, s így leküzdve a második akadályt is, átrepült rajta.

Garuda végül elérkezett a harmadik próbatételhez, amikor egy kígyóval kellett megküzdenie. Szárnyaival porfelhőt kavart és megvakította a kígyót, majd erős csőrével megölte.

Ezek után Garuda merített az örök élet nektárjából és elvitte Patalába, a kígyók földalatti városába, hogy kiszabadítsa anyját. Mikor azonban átadta volna az Amrtát, a kígyó királynak, megérkezett Indra és a félistenek, hogy visszaszerezzék, amit elloptak tőlük. A kígyó gyorsan bele akart nyalni az örök élet elixírjébe, de az annyira erős volt, hogy ketté hasította a kígyó nyelvét, ami miatt, legalábbis így tartja a legenda, a kígyók mind a mai napig villás nyelvvel születnek.

A kígyó tartotta szavát és szabadon engedte Garuda anyját.

A Garudasana, Vishnu hordozójáról a nemes szívű Garudáról kapta a nevét. Garuda az isteni madár, fejjel, sas csőrrel, karmokkal, szárnyakkal, de emberi testtel és végtagokkal született, ezért nevezzük sas póznak. 

A Garudasana felépítését Tadasanából, alapállásból kezdjük. Összekulcsoljuk a lábakat és a karokat, olyan módon, hogy a felkarokat keresztezzük, majd  a két alkart, aztán a tenyereket, melyek majd merőleges helyzetben lesznek az arccal és az ujjak felfelé nyújtóznak. A kar tartást önállóan is szoktuk gyakorolni, akár sarokülésben, akár a Viradhabdra I. kéztartás variációjaként. A belégzéssel előre tova a két könyököt és finoman felfelé nyújtózva a karokkal, kilégzéssel pedig vissza engedve, néhány ismétléssel is jól lazítja a vállak és a lapockák területét, valamint oldja az ott elraktározott stresszt. A teljes póz kivitelezésénél a lábakat is összefonjuk. A két comb, a két lábszár keresztezi egymást, majd végül a lábfejet akasztjuk be az ellenkező lábszárba. Ez nem mindenkinek szokott sikerülni. Befolyásolja a láb vastagsága, és az egyén saját anatómiája is, azonban fekvő, vagy ülő pozícióban lehet gyakorolni. Két féle kivitelezéssel is találkoztam már. Az egyikben a felkarokat megtartjuk váll magasságban, a másikban viszont a könyököt leengedjük a felül lévő térdre. Ebben az esetben a pozíció jó hatással van a belső szervekre, melyek ilyenkor a légzés segítségével átmasszírozódnak.

Ezzel a testtartással erősíthetjük, nyújthatjuk a lábak izmait, valamint hatással lehetünk a csípő körüli izmokra is. Nem mellékesen pedig fejleszti az egyensúly érzéket, valamint az összpontosítás képességét. 
--------------------------------------------------------------------------------

És hogy hol van Garuda ereje bennünk? 

Garuda nem akart szembenézni önmaga valóságával. Egészen addig elfordult erejétől, ameddig anyja élete nem múlt rajta. Akkor viszont nem habozott életre hívni és használni a benne szunnyadó isteni erőt.

Az emberek belemerültek és belefeledkeztek az anyagba. Önazonosságunk a test, s csak abban vagyunk képesek hinni, ami kézzel fogható, annak van értéke, ami anyagi természetű. mindezzel megfosztottuk magunkat attól a spirituális erőtől, amely valóban felszabadíthatna, szabaddá tehetne minket.  A mítoszok mesékké, szellemi vezetők zsarnokokká váltak a történelem során és egyre távolabb kerülünk valódi természetünktől. Nem, hogy nem merjük megélni, hanem sokszor teljesen megfeledkezünk arról az isteni erőről, ami bennünk is ott szunnyad, s ami nagyobbá és erősebbé tesz minket, mint azt legmerészebb álmainkban gondolnánk. Néha néha megvillan és tudattalanul is segítségünkre van, de inkább a véletlennek, a vak szerencsének tulajdonítjuk eredményét, mint, hogy végre felismernénk benne elménk erejét.

Egy kicsit mindannyian olyanok vagyunk, mint Garuda. Félünk magunkká válni, mert olykor elrettentő az erő. Azonban senki nem kerülheti el sorsát, s előbb utóbb elérkezik az a legmélyebb pont, ahonnan csak a mítoszok, legendák, feledésbe merült mesék igazságainak felismerése vezet vissza a fény felé. .

Amikor ezt a pozíciót formázzuk meg, először visszahúzódunk önmagunkba. Fókuszáljuk és ébresztjük a belső erőt, amit a pozíció bontásakor, akár a sas szárnyát a repülés előtt, terjesztjük ki.

Szellemi lényekként az emberi élet tapasztalása során számos akadállyal találkozunk szembe, amelyeket csak úgy győzhetünk le, ha megvívjuk önmagunkban önmagunk harcait, hogy közelebb és közelebb kerüljünk isteni természetünkhöz, ha tetszik, az elme uralmához. Garuda csak úgy menthette meg édesanyját, hogy merte életre hívni és felhasználni magából azt az isteni erőt, amely képessé tette, hogy szembenézzen a kihívásokkal, s végleges győzelmet arasson felettük. 

Bejegyezte: Regősvölgyi Regina
-------------------------------------------------------------------------------- 

A nyugodt szárnycsapásokkal a levegőt szelő fenséges madarak látványa időtlen idők óta megindítja az emberek képzeletét. A levegő szárnyas urai a legtöbb nép mitológiájába is beépültek – hol mint az emberiség jótevői, hol mint félelmetes ellenségek. Nem kivétel ez alól India sem, melynek mítoszaiban jelentős szerepet játszik Garuda, a szent madár, a tollasok királya.

   Indiáról tudjuk, hogy a világ egyik legősibb civilizációnak egyike, így igazán meglepő, hogy a Garudáról szóló mitikus tudósítások e civilizációknál is ősibb múltba nyúlnak vissza. Bizonyos, hogy még az indek indiai szubkontinensen való megjelenése előtt keletkeztek a vele kapcsolatos hagyományok. Abból az időszakból, mikor a két nagy indoeurópai csoport, az ind és az iráni egységet alkotott. Irán legrégibb irodalmi emléke, az Aveszta ugyanis szintén szerepelteti a varázslatos madarat. Az egyik fontos történet, a szóma elrablásáról szóló, mindkét mitológiában központi szerepet juttat neki.
   Az isteni madár e történetbeli zsákmánya, a szóma, nem túl könnyen megfogható fogalom. Alapvetően egy bizonyos szentnek tekintett növény megnevezése, de ugyanígy hívták a belőle készült italt is, valamint az italhoz kapcsolódó ceremóniát. Az első problémát az jelenti, ha megpróbálunk rájönni, hogy tulajdonképpen melyik növényről is van szó. Az ősi szövegek több növényre is utalnak, szóba jöhet egyebek közt a kutyatej, a beléndek, sőt a kender is. De úgy tőnik, hogy a szóma gomba is lehetett, legvalószínőbben a galóca. Mivel ezek a népek az idők folyamán hatalmas, meglehetősen eltérő földrajzi környezettel rendelkező területeket laktak, nem lehetetlen, hogy a szentnek tekintett növény más-más vidékeken és más-más korszakokban más volt, már csak azért is, mert igazán fontosnak a belőle nyert nedv számított. Ez a nedv lett aztán a szómának nevezett ital alapanyaga.

A bódító ital

Első lépésként gondosan leszűrték, majd egy edényben különböző adalékanyagokkal – vízzel, árpaszemekkel, tejjel, megsavanyodott tejjel – elkeverték, és erjedni hagyták. Az így nyert italok alapanyaguktól függetlenül rendelkeztek egy közös tulajdonsággal: részegítő, eksztatikus, eufórikus hatásuk volt. A szóma okozta bódulat hozta létre azt a módosult tudatállapotot, melyben az ősi indek papjai testi valóságuktól elszakadva kapcsolatba tudtak kerülni isteneikkel. Mivel a szóma szertartás erősen hasonló vonásokat mutat a sámánok révülésével, nem alaptalan a feltevés, hogy igen messzire visszanyúló hagyománnyal van dolgunk, mely a kidolgozott indiai és iráni vallásoknál is régebbre, a samanizmus korába mutat vissza.
   Szintén igen ősi korhoz nyúlhat vissza az a képzet, hogy a szóma valaha nem volt az emberek birtokában. Korábban csakis az istenek ihatták, és ez tette őket halhatatlanná. Ehhez mérten ítélték meg értékességét is, papjaik akár az isteneknek szóló áldozat során a tűzbe loccsantva kínálták fel a legfelsőbb lényeknek. Nyilvánvaló, hogy ilyen becses holmira az ember is vágyott, ám ereje hiányzott ahhoz, hogy az istenek akarata ellenére megszerezze. Aki ebben a segített, az Garuda volt, a szárnyasok királya, „a” Madár, aki a teremtésben minden más madárnál előbb jött a világra.

A mitikus madár

Létének hosszú ideje alatt más neveket is viselt, Indiában régebben Sjénának nevezték, Iránban pedig a Szaéna vagy Szímurgh neveket viselte.
Egyes kutatók úgy vélik, hogy legrégibb múltbeli formájában Garuda valamilyen nagytestű ragadozó madár, sas vagy sólyom lehetett, de az idők folyamán ez a valaha volt valóságos megjelenés egyre inkább egy mitikus állatnak adta át a helyét. Külső megjelenésében ember és madár keveredik, ragyogó piros szárnyai vannak, de emberi karjai is. Feje emberi, de madárcsőrrel. Aranyszínű teste megint csak emberhez hasonló, de karmos madárlábakban végződik. Mindez a sámáni kor hagyatéka lehet, a vonások keveredése talán egy madárjelmezt viselő ősi törzsi varázsló bizarr megjelenésének emléke. Ám a külsőnek a mítoszokban nagy jelentősége nincs, hiszen hatalmas varázsereje segítségével a csodálatos lény kedvére változtathatja alakját, ami leírásában vagy képi ábrázolásában időnként eltéréseket okoz. Bár a legenda alapvetően madárnak tartja, ember módjára tud beszélni. Ereje viszont emberfeletti, elbír egy elefántot, hegyeket képes megrázni. Ez a hatalmas erő néha önkéntelen módon is megmutatkozik. Mikor az indiai mitológiában szereplő óriási méretű szent fákra száll, súlya alatt meghajlik az egész fatörzs, és ezer ág szakad le róluk, a közönséges madarak fészkei pedig záporként hullanak a földre. 

A szóma elrablása

Szüksége is volt minden erejére a madarak királyának, mikor úgy döntött, juttat az embereknek is a halhatatlanság italából. A szóma mindeddig csak a földi világtól távol, a halandók számára megközelíthetetlen Méru hegyen termett, és a legfőbb lények gondosan vigyáztak, nehogy az alattuk levők hozzájuthassanak. Az sem maradt előttük titokban, hogy Garuda mit tervez, ezért komoly védelmi előkészületekbe fogtak. Az istenek és a szent növény védelmével megbízott egyéb természetfölötti lények királyuk, Indra, a mennydörgés ura vezetésével fegyvert ragadtak és aranyos páncélokat öltöttek, majd szoros kört formáltak a szóma körül. Az eposzi mérető küzdelem a nagy madár égzengés szerű rikoltásával kezdődött, ami félelemmel töltötte el minden eleven lény szívét. Majd csőrével és karmaival nekiesve az ellenség pusztításába fogott. Irtózatos erejű támadásának még az istenek sem tudtak huzamosabb ideig ellenállni, véres sebektől borítottan folyamatos hátrálásba kényszerültek, és a szómához vezető út szabaddá vált.
A történet jelentőségét csak akkor tudjuk teljes mélységében felmérni, ha visszaidézzük, hogy a szóma fogyasztásából eredő eksztázis volt az istenekkel való kapcsolatba lépés eszköze. Aki belekóstolt, megvilágosodottá válhatott, megtalálhatta az isteneket. A szóma okozta bódulatot, amit a felvirágzással és fénnyel tekintettek egyenértékünek, nem is vették egy kalap alá az alkohol, vagy egyéb hétköznapi bódító hatású szerek okozta megrészegüléssel, amit gyűlöletes dolognak tartottak, és a hazugság démonához vezető útnak.
A nagy madár számos más szerepben is feltűnik az indiai mitológiában. Ő az, aki az elhunyt szent életü bölcseket a boldogok túlvilági honába szállítja. Máskor tiszteletreméltó jógiknak, vagy akár a nagy Visnu istennek szolgál hátasállatként. Megint más történetekben ősi ellenségeivel, a kígyókkal harcol. Időnként bölcsek tanítójaként vagy jövendőmondóként tűnik fel. De a Garuda mitológia leglényegesebb sarokpontjának mindenképpen a szóma elrablásának története számít. A madárkirály ajándéka ugyanis olyasmit szimbolizál, ami az indiaiak többségének ma is világnézete alapját szolgáltatja: a halhatatlan lélek akár testtől független örökkévaló létét. Hiszen Garuda olyan eszközt adott az emberek kezébe, melynek segítségével ki tudnak lépni az őket körülvevő világból, hogy átjussanak az istenekébe, és ami maga a halhatatlanság forrása.  
                          
Forrás:Zvara István
----------------------------------------------------------------------------------

"Garuda, a madarak hercege az indiai mitológiában különös madár volt, ugyanis a szárnya és a csőre sashoz, a teste pedig emberhez hasonlított. Visnu isten gyakran ült fel a hátára, és nagy távolságokra repült vele. A különös madár rendkívüli tulajdonságokkal rendelkezett, intelligens volt, teljesen önállóan döntött és cselekedett, még háborúkat is vezetett, csatákat is nyert. A “szülei” nevét is ismerjük, apja Kasyata, édesanyja pedig Vitana volt."

Thaiföld

"A harcosok Thaiföld szent madarának, - mely címerükben is található – a Garuda madár mozdulatait utánozzák a táncban. Testükön viselik (karjukon: amulett, fejükön: mongkol) a madár tollazatát, melyet mesterük ad fel rájuk a mérkőzések előtt."

- - - 

Tegnap a kedvenc tibettel és nepállal foglalkozó blogomat olvasgattam. Igazából dzi beadeket nézegettem. Azok tulajdonságait próbálom értelmezni. Miközben lapozgatok, akkor ugrott fel az imazászló képe. Maga a kép elég szemléletes. Én is elmerengtem rajta. Tetszett az 5 elem ilyen plasztikus kifejezése. Ahogy nézegetem, ott jobb felül oda van irva: Garuda. Hmmm, ismerős valahonnan. Kicsit meggugliztam és akkor jöttek sorra az infók. Hát persze, az Indonéz légitársaság nevét sokszor látom reptéri kijelzőkön.

A tudás örök és az alapok mélyről jönnek. Garuda is ilyen. Nepál és Indonézia nem is lehetne messzebb egymástól. Nepál a hegyeivel, hóval, hideggel, míg Indonézia a trópusi szigetvilág. Indonézia a világ legnépesebb muszlim országa és a muszlim vallás alapja az egy Isten hit. Elég érdekes, hogy egy ilyen ország egy több isten hitű mitológia körből választ nevet egy olyan cégnek, amelyik a világban repked.

Aki járt már itt nálunk, az találkozott Garudával. Talán ismerős lesz a kép. A fekvő Buddhával szemben van a burmai templom, ott áll ez a szobor. Mögötte épült az arany pagoda.

A következő kép pedig Kambodzsában készült. Angkor egyik turisztikai attrakciója, hogy fotozkodni lehet korhű jelmezbe öltözött társasággal, akik mellesleg pár táncos mozdulattal is meglepik a népet. Az tuti, hogy a repülés régóta izgatta a fantáziáját az embernek.

És akkora végére egy érdekes gondolat:

"A legenda további különös részleteket árul el róla. Ha felemelte a szárnyait, megremegett a Föld. Garuda ilyenkor dübörögve indult a világűrbe! Ezzel meg is dölt az a nézet, amely Garudát a szó szoros értelmében madárnak hiszi. Egy közönséges madár nem tud kirepülni a kozmoszba.
Megállapíthatjuk tehát, hogy Garuda egy repülõ eszköz, egy gép volt.
Ennélfogva Garuda “szüleit” nyugodtan minõsíthetjük olyan földönkívüli mérnököknek, akik ezt az űreszközt tervezték."

Akit érdekelnek további részletek, kattintson ide:
Ó-indiai repülő szerkezetek
Vimánák az ősi ázsiai épitészetben

Innen egyenes út vezet Dél-Amerikába, ahol az ottani piramisokon (is) találtak az ősi repülésre utaló jeleket. Aki pedig igazi Ínyenc, Danikent imádni fogja.
---------------------------------------------------------------------------------

 Szómagyarázat:

nága
(szanszkrit: „kígyó”), a hindu és a buddhista mitológiában részben ember-, részben kígyótestű, erős, jó megjelenésű félisten. A nágákat potenciálisan veszélyesnek, és bizonyos értelemben az emberek fölött állónak tartják. A Nága-lókának vagy Pátála-lókának nevezett föld alatti királyságban élnek, amelyben egymást érik a drágakövekkel díszített tündöklő paloták. Állítólag Brahmá száműzte őket az alvilágba, miután túlságosan elszaporodtak a földön, majd úgy rendelkezett, hogy csak az igazán gonosz, ill. a korai halálra ítéltetett embereket marhatják meg. A nágákat a vizekkel - folyókkal, tavakkal, tengerekkel és forrásokkal - is kapcsolatba hozzák, és a kincsek őrzőiként tartják nyilván. A három legnevezetesebb nága a következő:

1. Sésa (vagy Ananta), aki a hindu teremtésmítoszban a földet tartja, és a világóceánban alvó Visnu-Nárájana ágyául szolgál;
2. Vászuki, akit a világóceán megköpülésekor a köpülőt forgató kötélként használtak;
3. Taksaka, a kígyók királya. A modern hinduizmusban a kígyók születését srávana (júl.-aug.) hónapban nága-panycsamí napján ünneplik.

A női nágák (vagy nágík) a hagyomány szerint feltűnő szépségű kígyóhercegnők. Az északkelet-indiai Manipur dinasztiái, a dél-indiai Pallavák és Funan uralkodó családja (a régi Indokínában) egy ember és egy nágí frigyére vezették vissza családfájukat.
A buddhizmusban a nágákat gyakran ábrázolják bejáratok őreiként vagy - miként Tibetben - alacsonyabb rangú istenségekként. Mucsalinda kígyókirályt, aki a mély meditációba merült Buddhát hét napon át védelmezte az esőtől, érzékletesen jelenítik meg a IX-XIII. század között Sziámban (ma Thaiföld) és Kambodzsában készült mon-khmer Buddha-ábrázolásokon. A dzsainizmus egyik, ún. ösvénycsináló mesterét (Pársvanátha tirthankarát) feje fölött kobrapalásttal ábrázolják.
A művészetben a nágák állatalakban kobraként, csuklyával jelennek meg; fejeik száma egytől hétig terjedhet, vagy ennél is több lehet. Emberi lényekként fejük fölé sokfejű kígyópalást borul. Félig emberi lényekként testük alsó, köldök alatti része kígyóként tekeredik, fejük fölé pedig a kobra csuklyája magasodik. Gyakran láthatók hódoló testtartásban, amint a fő istenek vagy hősök valamelyike csodás tettet hajt végre a szemük láttára.

Ananta Sésa (Sésa-nága)
Ananta Sésa a nágák, vagyis a kígyók királya. Anantának nevezik, ami azt jelenti: "örökkévaló". A Patala nevű Föld alatti régiókban elhelyezkedő, alsó bolygórendszerek irányítója. Sok ezer csuklyája van. Visnut gyakran láthatjuk, amint fejével Sésa mellkasára dőlve pihen. Sésa az anyagi világon túli Okozati-óceánban lakik, és Visnut azzal szolgálja, hogy tekervényei által kényelmes "kígyóágyat" képez számára. Erre lepihenve Visnu megteremti az univerzumokat, beindítva a teremtés bonyolult folyamatát. Sésa ez idő alatt sok száz fejének csuklyájával védőernyőt alkot Visnu feje fölött.
Bordó királyi ruhát visel, és gyöngysor díszíti. Egy drágaköves palotában (Mani Mandapában) lakik. Szankarsannak és Anantadévának is nevezik. Mivel valójában Sésa az Úr Visnu kiterjedése, formája, úgy tekintik, hogy nem különbözik magától Visnutól.
Ananta Sésa fő feladata az, hogy elpusztítsa ezt az anyagi teremtést. Amikor eljön a pusztulás ideje, Anantadéva két szemöldöke közül megjelenik a háromszemű Siva, aki háromágú szigonyt tart a kezében. Siva ezután tizenegy Rudra (üvöltő) formában nyilvánul meg, amelyek együtt pusztítják el az egész univerzumot.

2013.04.06.Győr, Csilla