Egy vidéki város kórházának idős otthonában elhunyt egy idős férfi.
Mindenki azt gondolta, semmi értékeset nem hagyott maga után.
Később, amikor az ápolók csekélyke hagyatékát átnézték, az alábbi verset találták:
A fura öreg
Kinek gondoltok, amikor rám néztek?
Mit láttok? Kit láttok, nővérek?
Egy fura öreget, nem annyira bölcset,
Mit lát, mit csinál – ő nem is tudja már.
Elejti a falatot. Ha hangosan szóltok,
Hogy „Próbálja meg!” - választ sem kaptok.
Hogy ti ott vagytok, mintha neki fel se tűnne,
Eltűnik mindig a zoknija, cipője…
Kényetekre-kedvetekre átadja önmagát,
Fürdetés, etetés tölti ki a napját.
Ezt gondoljátok? És ezt látjátok?
Szemetek nyissátok: hisz’ ez nem én vagyok!
Megmondom, ki vagyok: ki csendben meghúzódva
Megteszem, eszem is, mint a nővér mondja…
Apámnak, anyámnak kicsi fiacskája,
Szerető fészkében egyik fiókája.
Szárnyra kelő kamasz, jövő álmodója,
Szerelmes társának boldog bevárója.
Húszéves vőlegény: szívem nagyot ugrik
Esküm emlékére, mit tartanom illik.
Huszonöt évemmel, magam is apaként
Őrzöm kicsinyeim boldog otthon keblén.
Harmincéves férfi: ó de gyorsan nőnek!
Téphetetlen szálak minket összefűznek.
Negyven lettem: kirepültek, üres már a fészek,
De marad a párom, így nem hullanak könnyek.
Ötven éves lábaimnál kisbabák játszódnak,
Nagyszülők lettünk már, unokáink vannak.
Majd sötétség jő rám: feleségem meghalt.
Jövőm eddig fény volt, mit most a rém felfalt.
Gyermekeim most már nélkülem megállnak.
Múlt szeretet jár át, évek, mik elszálltak.
Most már öreg vagyok. Kemény a természet.
Az idős ember vicces. Vicc csak az enyészet.
A test, a kellem, erő széthullik, elillan,
Kő maradt, ahol rég mondták: a szívem van.
Ám az éltes testben ott belül fiatal
Vagyok még. Tépett szívem duzzad:
A múlt sok örömet és fájdalmat visszaad.
Újraélem szerelmünket, hosszú életünket,
Túlságosan gyorsan elszállt éveinket.
Elfogadom szépen, hogy minden elmúlik.
Nyisd hát ki a szemed, láss túl azon, mi vén:
Nézz csak meg közelről: hát EZ vagyok én!!
Jusson eszedbe ez a vers, amikor legközelebb idős emberrel találkozol,
akit anélkül söpörnél félre, hogy észrevennéd rejtőző, fiatal lelkét.
Egy nap valamennyien ilyenek leszünk!
A legjobb, legszebb dolgokat a világon se nem láthatjuk, se nem érinthetjük meg… a szívünkben kell éreznünk őket!
Forrás: facebook
Igen! Ma favorizáljuk az ifjúságot, mert bennük hisszük a jövőt és elfeledjük a koros embert, pedig amit ő őriz, az egy élet tapasztalata, maga a bölcsesség. Lehet, hogy ismét ott kellene ülni az unokáknak a nagyik (mama+papa) térdén és hallgatni az elbeszéléseiket? Igen ám, de milyenek is korunk nagyszülői? Miről tudnának mesélni? Arról, hogy milyen jó volt a kommunizmus? Vagy a fiatalabbak arról, hogy hogyan szereztem meg az első 1millió Ft-mat? Kérdés van bőven.
Amit én ajánlok az ismét a cselekvés! Gyűjts közös élményeket az unokáiddal, cselekedd meg ismét azokat a csínytevéseket, amit annak idején gyermekként te is elkövettél a meleg nyarakon a nagyszüleidnél falun. Mondok egyet, ugráld szét az összegyűjtött szénaboglyát, ugorj le a szalmakazal tetejéről a nagyi esernyőjével, ami a játék végére darabokra hullik, és az imádott nagyanyád megkerget, mint Bendegúzt az Indul a bakterház című filmben. "Menekülés" közben pedig csilingelve kacagsz és boldog vagy.
Tettél valamit, amit a felnőttek világa rossznak ítélt meg, de te tudod, hogy simán szabad voltál és mosolyt csaltál a mogorvának mutatkozó nagyszülőd arcára. Tudod, hogy Ő is emlékezett! Pont úgy, mint ez a kedves idős férfi, aki a lelkében örökké fiatal maradt, aki itt hagyta számunkra ezt a verset, amiben ott rejlik az élet örökkévalósága.
2013.07.16. Győr, Csilla
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése