A történelem előtti
időkben több
kontinens is létezett a ma ismerteken kívül, a Földet időnként megrázó
kataklizmák bizony többször átrajzolták a bolygó felszínét. A
köztudatban
él is néhány ilyen ősi földrész neve, vegyük hát sorba őket. A
legrégebbi,
amit ismerünk ezek közül, Lemúria
volt.
Elhelyezkedése a mai Csendes-óceánra és Indiai-óceánra tehető,
tehát
egy hatalmas földrészt képzeljünk el. Nem tudni pontosan mikor kezdett
el süllyedni,
de i.e. 30.000 körül már biztosan víz alatt volt.
Ebből a földrészből
azonban megmaradt egy jókora szárazulat, melyet ekkortól már Múnak
neveztek.
Bár jóval kisebb volt Lemúriánál, ám még ez is magában
foglalta Ausztráliát és az egész környező szigetvilágot. Mú süllyedése
valószínűleg i.e. 22.000 körül kezdődhetett el. Még mielőtt eltűnt
volna a habok alatt már létezett a Föld ellenkező féltekén egy másik –
talán a legismertebb – ősi földrész, Atlantisz.
Ez tehát valahol az Atlanti óceán közepe táján terült el, feltehetően a
mai Bermuda-háromszög volt a nyugati széle és kb. Kr.e. 11.540 körül
kezdett el süllyedni, bár a folyamat sok éven keresztül zajlott.
A magyarság
szempontjából a
legfontosabb földrész azonban Ataisz.
Nevét a Tórem mitológiából ismert Atya-Istenről, Ata-Isisről kapta.
Szintén
a Csendes-óceánon volt található, a jelenlegi Hawaii-szigetek képezték
az
észak-, északkeleti csücskét. Mivel történelmünkben kiemelt
jelentőséggel
bírt, így ezzel a hellyel ismerkedünk meg kicsit közelebbről.
Az utolsó
jégkorszakot megelőzően őseink
a Meleg Vizek Birodalmában, azaz a mai Kárpát-medencében éltek. Ezért
van
az, hogy a szavárd-magyarok 2004-ben már a 21.504.
év számításánál tartanak! A hirtelen beköszöntő hideg elől azonban el
kellett menekülniük. Azon fejlettebb népek, akik jól értettek a
hajóépítéshez
– a kataklizmák következtében a Csendes-óceánból újonnan kibukkanó
földrészre,
Mú egykori maradvány szárazulatára - Ataiszra menekültek, csakúgy, mint
néhány
más nép a Pamírból, Kaukázusból, stb. Különböző törzsek éltek tehát
itt, mégpedig a Fekete- és Fehér-hunok,
az agabák, az úzok (a majdani pal-úzok, azaz palócok, illetve
gara-úzok,
azaz grúzok ősei), az indijók, a maják,
a sakák (a majdani szkíták ősei), a környező szigeteken pedig az as
nép
(a majdani aztékok ősei). Ezen tözseknek aztán számos nemzetségük
alakult
ki az idők során. Már Ataiszon is éltek magyarok,
ám e név mögött nem egy bizonyos törzset kell érteni, sokkal inkább egy
gyűjtőfogalomról, s egyfajta szellemi minőségről van szó, melyről ezt
rótták
le őseink:
Itt sohasem volt
tél, így a klíma ideális
feltételeket biztosított a mezőgazdaság számára, az emberek rendkívüli
jólétben
éltek, hiszen a domboldalakon teraszos földművelés, míg a síkságokon
csatornázott öntözéses gazdálkodás folytattak, s így minden szükséges élelmet
meg tudtak termelni. A hegyoldalak erdőségeiben fakitermelés folyt,
innen a rönköket
a folyón úsztatták le a Hun-tóhoz, ahol a kézművesek megmunkálták
azokat. Földalatti alagút-rendszereket építettek ki, melyek szinte az
egész
földrész területét – különösen a hegyeket összekötve - behálózták,
s ezekben földalatti raktárakat is létesítettek.
A hegyekre különböző
szent kegyhelyeket építettek és itt voltak az egyes törzsek vezéri
székhelyei
is. A földrészt a Kékleny-hegység a Gara-zúgóval szinte kettéosztotta,
mint ahogyan mai hazánkat a Duna. A folyó jobb oldali részén éltek az
agabák
és úzok, akik fővárosukat Kosztrómát a Hangun torkolata mellett
építették
fel. Ezzel átellenben terült el Dorozsma, amely a fekete és fehér hunok
fővárosa
volt. Fentebb, az Indus folyó feletti részen éltek a maják, indijók,
valamint a Kékleny hegység feletti területen a sakák. Bár a különböző
földfelszín
miatt különböző kultúrák alakultak ki, ám valamennyi igen fejlett volt.
Míg
az agabák főként kereskedelemmel foglalkoztak, addig a hunok inkább a
kézművességben,
szerszámkészítésben és állattenyésztésben voltak járatosak. Ildu
városában
– ami egyfajta közös törzsi szálláshely volt - tartották az ötévenkénti
ifjúsági vetélkedőket, ahol a győztes fiú vagy lány kiválaszthatta
jövendőbelijét.
A legokosabb
ifjakat az un. Tudományok várába
küldték tanulni. Hitközpontjuk a Bálvány hegyen, míg tudományos
központjuk
az Anyahita hegyén alakult ki. A Bálványon foglalkoztak a az égbolt
megfigyelésével is, hiszen a csillagok járásából némileg előre tudták
jelezni a várható időjárást is. Mivel nem ismerték az évszakok
váltakozását,
az időt holdévekben, azaz holdtöltétől holdtöltéig számították. A
Napot tekintették a legfőbb istenségnek.
A különböző törzsek
időről-időre
agyagtáblákra rótták a legfontosabb eseményeket, s a törzsi szellemi
központokban
rendszeresen összegyűjtötték azokat. Ataiszon tehát rendkívül fejlett,
rendezett közösségi és társadalmi életformát alakítottak ki.
Az ősi
társadalmak
közül ez volt az egyetlen közösség, ahol a legfontosabb törvényeket a
hun
fővárosban, Dorozsmában az Öregek Tanácsa, a 24 hun törzs Vezéri
Tanácsa,
valamint a Fejedelmek és Királyok Tanácsa javaslatára alkotmányos
pontokba
foglaltak.
Kr.e. 6000-ben jött létre az igen életképesen működő KÁLL Alkotmányos Intézmény, bár ekkor még csak három
pontban
határozták meg az alkotmányt:
1.
A KÁLL köteles mindenki panaszát meghallgatni és uralkodni.
2.
Földmunkát végzőket cselekedetükben békén kell hagyni.
3.
Várakban dolgozó tárkányok, böszörmények békében éljenek.
A közösen
választott NAGY KÁLL a három
pont alapján uralkodott. Helyettese a KIS KÁLL volt, aki mindenek felett
álló
személy volt.
Mindannyian
értettek a kézművességhez,
hajóépítéshez. 24 lapátos vitorlásaikkal többször neki is vágtak az
óceánnak,
hiszen a fokozatos felmelegedés következtében újabb és újabb földdarabok
váltak lakhatóvá, amit a népesség növekedése miatt, illetve a nem várt
estleges járványok, földrengések miatt célszerű volt folyamatosan
feltérképezni
és nyilvántartani.
Később ezeket a helyeket be is népesítették.
Állatokat,
növényeket vittek magukkal Ataiszból,
s persze az otthoni kultúrát és
hitvilágot is. Gyarmatbirodalmakat alapítottak a mai Egyiptom területén
(Hikszosz-óm),
továbbfejlesztve az őshaza kultúráját. Isteni származású uralkodóikat
kúp
alakú hegyek alá temették. A Mezopotámiában (Anina-óm) megtelepedettek
magukat Úr népének, a rokon törzsek némelyike pedig sumírnak nevezte. De
alapítottak településeket Dél-Ázsiában (Parszi-óm), sőt még a mai Mexikó
(Indijó-óm), illetve Peru (Kuszkó-óm) területén is. Ataiszon közben a
felmelegedés miatt egyre nagyobb lett az aszály, így egyre több ember
vándorolt valamely újonnan alapított városba.
Kr. e. 5070 körül a
Föld óriási méretű
kataklizma előtt állt. Egyre több földrengés rázta meg Ataiszt is,
gyakorivá váltak a vulkáni tevékenységek. A sámánok elmondták, hogy
kapcsolatban léptek a Jó és Rossz Szellemekkel, akiktől megtudták, hogy
Ataisz hamarosan el fog süllyedni. Az öregek tanácsa ekkor úgy döntött,
hogy az eddigieknél is nagyobb hajókat építenek, s valamennyien tengerre
szállnak.
Az utolsó hajók elindulását követően jött a szörnyű földrengés,
tűzokádat,
az özönvíz. Ezek hatására e csodálatos földrész süllyedni kezdett, s ez
a folyamat kb. Kr. e. 5070-5000-ig, mintegy 70 éven át tartott. Sokan
elpusztultak, de akik meg tudtak menekülni, fogadalmat tettek, hogy
örökké
keresni fogják az ataiszi népek megmaradt ivadékait.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése